Nagyszombat
“.. megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül;…”
(Apostoli hitvallás)
A nagyszombat a „senki földje” a halál és a feltámadás között, de erre a senki földjére eljött Valaki, az Egyetlen, az emberért viselt szenvedés jeleivel ment át rajta: „Passio Christi. Passio hominis” (Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése)…. Ebben az „időn túli időben” Jézus „alászállt a poklokra”. Ez azt jelenti, hogy Isten, aki emberré lett, belépett az ember legvégső, abszolút magányába, ahová nem ér el a szeretet egyetlen sugara sem, ahol a teljes elhagyatottság uralkodik, egyetlen vigasztaló nélkül: a „poklokba”. Jézus Krisztus a halálban maradt, átlépett ennek a végső magánynak a kapuján, hogy mi is átléphessünk rajta az Ő vezetésével. Mindannyian megtapasztaltuk már az elhagyatottság ijesztő érzését, ez az, ami még a halálnál is rémisztőbb, mint amikor gyermekként rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk a sötétben, és csak az nyugtat meg, ha jelen van valaki, aki szeret minket. Éppen ez történt nagyszombaton: a sötétség birodalmában felhangzott Isten hangja. Megtörtént az, amit soha nem gondoltunk volna: a szeretet áthatolt a „poklokon”. A legvégsőbb emberi magány végtelen sötétjében is meghallhatunk egy hangot, amely hív minket, rálelhetünk egy kézre, amely megfog és kivezet minket. Az emberi lény azért él, mert szeretik és mert szerethet. És ha még a halál terébe is behatolt a szeretet, akkor oda is elérkezett az élet. A végtelen magány órájában soha nem leszünk egyedül: „Passio Christi. Passio hominis”.
(XVI. Benedek pápa meditációja a torinói lepel előtt)